💜 Hazavárlak

Mirci,
kicsi cicám, pici bogár, nyuszicicapók,
édes cicám,
hiányzol
és semmi nem pótolhatja ezt az űrt, ami utánad marad.
Felkelek reggel, és nem vársz az ajtóban, a szokásos kis sarkodban
te voltál a legkedvesebb ébresztő, a motiváció
hiányzol
hiányzik a sok közös rutin, emlék, élmény, amikből újak már nem lesznek
hiányzik felkelni miattad,
hiányzik betakarni az ágyat, hogy ne legyen cicaszőrös a hosszú, selymes bundád miatt,
ami mindenhol ott van
hiányzik megetetni, és közben simogatni, mert különben felnézel rám, vársz, kéred, hogy
szeresselek
hiányzik, hogy mindig együtt akarsz enni,
hiányzik, hogy módot találj, hogy bebújj a takaró alá, és művészien visszahajtsd a takarót,
mintha érintetlen lenne
hiányzik, hogy mindent látni akarsz a világból, és még egy árnyékban is órákig gyönyörködsz
hiányzik, hogy minden nap tanuljak tőled az életről, hiányzik, hogy taníts
hiányzik látni ahogy pihensz, ahogy gondos apró modulatokkal összegubózol vagy épp
elterülsz
hiányzik a szép kis pofid, a különleges mintád, ahogy mindenki azt gondolja egy nemes fajta
vagy
mert az vagy
hiányzik, ahogy a vizet iszod a kutadból, mint egy minőségellenőr
olyan okos voltál
ha nem tetszett a vizes tálad, mert időnként elfelejtettem cserélni, mindig a szádba vittél egy
falat eledelt, és beleköpted,
olyan okos voltál, tudtad, hogy kommunikálj, hogy értsünk
mindig jeleztél
kivéve mikor nagyon beteg lettél
vagy csak nem értettük
nem értettük miért fogytál le
miért bújsz a takaró alatt, miért fázol, miért bújsz a meleg ölembe órákig
hiányzol nagyon
még az is hiányzik, hogy a számból kiszedjem a szőröd,
hiányzik azon mérgelődni, hogy minden cicaszőr
hiányzik mérgelődni hogy a papírjaimmal játszol
hiányzol mérgelődni és kinevetni, hogy mindenhová be akarsz bújni és fel akarsz mászni
ha tudtam volna, hogy így lesz…
olyan hosszan megöleltelek volna, hogy a nap és a csillagok ezerszer is váltakozzanak közben
nem akarlak elengedni, belőled ezer év sem elég idő
bárcsak örökre együtt maradhatnánk, és itt lehetnél velem
tudom, nem lehetek ilyen önző, mégis titkon remélem, hogy legalább néha meglátogatsz,
és néha érezhetem, tisztán érezhetem, hogy újra itt vagy velem
ha eljön az időm úgy szeretném, hogy újra együtt lehessünk, és többé sose engedjük el
egymást – még ennyire se
olyannyira különleges cica voltál, talán nem is cica, inkább egy angyal
remélem egy nagyon jó helyen vagy most
szeretném azt hinni egy árnyékban, egy formában, hogy újra itt vagy, meglátogatsz,
annyira szeretnélek még egyszer látni
emlékszem mikor elbúcsúztál
tudtad szerintem…
hosszan ránéztél Zolira, nagyon hosszan,
még féloldalasan látva arcod is áthatott a szeretet
a szemed mindig beszédes volt
meg is jegyeztem, milyen sok szeretettel néztél rá
majd felém fordultál
hosszan rámnéztél
„nem, nem érted, tényleg szeretném, hogy figyelj” – üzente a szemed
nagyon jelentőségteljes pillantásod volt
nem pislogtál, néztél, megértést várva, tágíthatatlanul
az egész olyan megmagyarázhatatlan volt
mintha tényleg beszélgetnénk, egy sokkal mélyebb szinten, mint a nyelv
„mit szeretnél mondani?”
„szeretlek, nagyon szeretlek” – üzented kristálytisztán
a feszült légkör, ami két hét küzdelem, napokig tartó sírás, betegség, kialvatlanság miatt a
lakásra ráült, mintha eltűnt volna
egyszer olvastam, hogy milyen légköre volt Lady Dianának, a szívek hercegnőjének, és sosem
tudtam elképzelni mostanáig
egy olyan erős átható szeretetet éreztem, amit életemben még sohasem
talán nem is fogok, míg nem találkozunk ismét
„azért jöttél, hogy megtaníts igazán szeretni? hogy mi a szeretet”
lefeküdtél, és helyeslően hunyorogtál
„egy angyal vagy, aki ezért jött. már értem! Kérlek ne hagyj itt, ne ez legyen a küldetésed
vége.”
Azonban rosszabbul lettél. Nagyon szerettem volna, hogy az eredményeid jobbak legyenek,
mert akkor van remény. Sokat imádkoztam, a létező összes istenhez és erőhöz. Ilyenkor már
nem számít ki hall meg, csak halljon meg valaki.
„Doktor úr, kérem nézzünk egy vérképet, mielőtt döntünk az eutanáziáról”
Az ereményeid meglepően sokat javultak pár nap alatt, mintha valaki meghallotta volna fent
a kérésem. Talán erre mondják, hogy a sors fintora. Mert…
„Az eredmények még mindig nem elég jók. Két hét után többet várnánk, több értéke még a
határ alatt van.”
„Nem lehet, hogy csak a FIV miatt van ez?”
„De, amiatt is van, de láthatóan nagyon rossz állapotban van, és régóta húzódik ez már.
Ahogy néztem az előzményeit, láttam, hogy a kezelő doktornő is már az eutanáziát javasolta
a héten. Az eutanáziát javasolnám, de Önöknek kell dönteni.”
Nagyon fájó döntés volt. A legnehezebb döntés, amit ember valaha is hozhat. Árnyékában a
mardosó, örök kétellyel, hogy „biztos jól döntöttem? ki vagyok én, hogy én döntsek?”
„Hamarosan elalszik. Általában egy öt perc alatt hat. Addig magukra hagyom Önöket vele.”
„Mirci, ígérem, hogy már nem sokat kell szenvedned. Hamarosan egy jobb helyen leszel. Csak
mindig gondolj a jóra, és egyből ott terem előtted, minden, amire gondolsz. És kérlek, ha
eljön az én időm, keress engem, én is keresni foglak, ígérem.”
Szép lassan, egyenletesen lehajtottad a fejed. Sokkal kevesebb időnk volt, mint reméltük,
mielőtt elaludtál.
Simogattunk és sírtunk feletted.
„Mintha nem venne levegőt.” – mondtam Zolinak.
„Lélegzik, csak egész kicsiket, nézd ott a szőrét.”
„Szerintem még sosem láttam ilyen mélyen aludni…”
A sírod előtt álltunk. Négy szál mécses csendben táncolt a szélben. Némán álltunk, nem
tudtam felfogni, ami történt. Felfoghatatlan veszteség.
„Olyan, mintha még otthon lenne és hazavárna.”
„Most van itthon.”
Szeretlek, cicám.
Nagyon hiányzol.
Hazavárlak.
És lehet te is hazavársz. 
💜